KeresésKeresés
Keresés
Hu | En
Hu

En

Csomópontok - Turi Attila és alkotótársainak kiállítása a Vigadóban

2020. január 10. 16:00 – Tárlatvezetés
2020. január 31. 16:00 –  Finiszázs: tárlatvezetés és kerekasztal-beszélgetés
2020. február 02.             A kiállítás zárása és könyvbemutató

A hatvanéves Turi Attila építőművész, az MMA rendes tagjának és alkotótársainak kiállítása 2019. december 4-től február elejéig látható a Pesti Vigadóban. A három évtized alkotásait bemutató kiállítás képet ad a változatos életműről, ami a családi házaktól az iskolákon át a nagy összefogással megvalósított programszintű beregi és a vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítési munkákig ível. A kiállításon bemutatott műveket átszövi a Makovecz Imre nevével fémjelzett organikus iskola közös története, a mester szemléletmódja és a Kós Károly Egyesülés szellemisége. A készülő tárlatról Turi Attilát kérdeztük.

– A csomópont olyan földrajzi hely, ahol több út, vonal találkozik, keresztezik egymást. Az Ön vagy az Önök művészetében hol vannak ezek a csomópontok?
– Az építészetben a csomópont egy épület speciális, a különböző szerkezetek találkozását jelentő terület. Ugyanakkor az építészeti szaknyelvből vett kifejezést a kiállítás esetében nem a térbeliségben, hanem az időbeliségben kell értelmezni.
Az építész munkája egymásba fonódó szálakból, intenzív, megépült épületekkel fémjelezhető erőteljes és csendesebb, a szolgálat idejét adó időszakokból áll. Mindkét időszakban jelölő művek keletkeznek, de ezek tartalmuk szerint eltérő dramaturgiával és kifejezésmóddal bírnak. Vannak történetek, amelyek csomóponttá sűrűsödnek: 33 év távlatából nézve ez egy élet-utca sor, ahol házak, történetek, erények és mulasztások, eredmények és tanulságok sorakoznak, épülnek egymásra sajátos egységben. S az utcán, az úton ott ballagnak, csatlakoznak, maradnak, vagy tűnnek fel a társak, valamint a Mester is, akik, és aki nélkül nem születhetett volna az alkotás, de még szolgálat sem. „Nem én voltam, hanem velem voltak" – írta tíz évvel ezelőtt Makovecz Imre, amikor egy kiállításom köszöntőjét írta.
A kiállítás a sűrűsödésre, a csomópontokra épül. Ugyanúgy, ahogy – az organikus szemlélet szerint – egy építészet részleteiben, csomópontjaiban ott a ház egész struktúrája. Ahogyan egy település kulturális tartalma főterében sűrűsödik, a sorsok összefonódásában, az alkotások együtt állásában ott az építés dramaturgiája, amely valójában az épülettel, a környezettel együtt egyben teljes tartalma is. A földszinti teremben az én terveim alapján megvalósult épületek tablóképei szerepelnek, bemutatva az alkotó szűkebb asztal-univerzumát, műtermét. Az épületek mellett három esemény-időtáv csomópont mutatja be az intenzív építés közösségét és közegét, az építőtáborokat és a budakalászi főépítészséget.
Az építész tevékenysége egyedi alkotásokra, cselekedetekre és csoportban végzett, a személyes képességeket egy csoportban kiteljesedő tettekre osztható. Az alagsori teremben a társakkal együtt végzett, többségében szolgálat jellegű munkák sorakoznak. Olyan eseményekhez, programokhoz kötődő feladatok megoldásai ezek, melyben az építészeti alkotás – a vállaltan magas szintű megvalósulás – mellett egy közösség segítése, a szolgálat domborodik ki.

– Hogy válogatták ki a kiállításon szereplő műveket?
– A fenti életív szerint, az egyes épülettípusok (családi házak, középületek, oktatási-nevelési épületek, ipari épületek) csoportosításában és a „csomópontok" tematikájában. Utóbbi főként az alsó teremben látható. Ott vannak azoknak a tevékenységeknek a bemutatása, amelyekben nem elsősorban az egyéni alkotóképesség, de sokkal inkább a csoportosan végzett – legtöbbször szolgálat jellegű – tevékenységek eredményei láthatók.
Van egy másik szempont is. Ez pedig praktikus és banális: a megjeleníthetőség egyenletessége és a bemutatás hangulata: Számos olyan mű maradt ki ugyanis a felső teremből, amelyek talán fontosak egy alkotóív felvázolásánál, de koruk, helyzetük miatt nem jeleníthetők meg a bemutatott művekkel azonos vizuális színvonalon. Ez talán egyszer egy másik kiállítás témája lesz „a patina dicsérete" jegyében.

– A kiállított művészek a Kós Károly Egyesülés tagjai. Európában egyedülálló ez az egyesülés. Miért?
– Az építész szakmában nincs olyan tervező képzés, amely a középkori mester-tanítvány viszonyra építve ad át tudást, fejleszt képességet. Ma az indokolatlan önbizalom, a személyiség hamis dicsfényben forgolódó világában, a belső képességek kifejlesztése, a rejtett érzékszervek kiművelése egyre ismeretlenebb fogalom. Szakmánkban ez az egység, az egybelátás képessége, vagyis az alázatos teremtőképesség, az életet átható arányérzék, amely nem csak házainkban, de cselekedeteinkben, az építés drámájában nyilvánul meg.
A Kós Károly Egyesülés ennek jegyében, az alapító atyák akarata szerint működteti a Vándoriskolát, ahol hat féléven keresztül más-más mester mellett tanulhatja, tapasztalhatja meg egy fiatal építész a szakma fogásait, mert, ahogy Plesz Antal mondta: az építés az emberépítéssel kezdődik.
Az egyesülés több mint három évtizede adja ki az Országépítő folyóiratot, szervez konferenciákat aktuális témákban. Az egyesülés szabad társulás, nincs felkínált előny tagjai számára, nem érdekképviselet, és nem lobbizik gazdasági, jogi célokért. Teszi, amit alapításakor elhatározott: a jót.

– A képeken széles spektrumban láthatók a mindennapok eseményei, akár tragédiái, gondoljunk iskolákra, a szmogra vagy a vörösiszap-katasztrófára. Hogyan hatnak ezek az építészre?
– Legyünk konkrétak, vegyük példának a vörösiszap-katasztrófát. Az ötödik napon mentünk szemlére, felmérésre Zsigmond László kollégámmal, akivel a beregi újjáépítést is vezettük. Csípős szag volt mindenhol, s a mindent beborító, eltakaríthatatlannak kinéző vörös sár, amíg a szem ellát. Reménytelenség, személyes tárgyak, autók a fákon, bedőlt falak és holtakról, sebesülésekről szóló történetek, mély gyász, és tanácstalanság. Háromszáz ember reménykedve, reményt vesztve ült egy zsúfolt teremben. Rémhírek mindenfelé. Egy tisztes úr botorkált az úton, mindene oda volt, kék szeme fénytelen, és tompa volt a tekintete.

Mit lehet tenni? Együtt sírna az ember velük. De mit sírjak, hiszen engem a meleg ágy vár, az otthon, a család, a szeretteim. S nekik az együttérzésen túl valódi segítségre volt szükségük! Bezárta hát az ember az érzést lelke mélyébe, s mint akaratot használta, amikor a károsultakkal beszélt. Márai azt mondja, hogy akit nagy méltánytalanság ért, az úgy érzi, mindenben igaza van. Ő a köznapi életben az udvarias kikerülést tanácsolja, de ezt én nem tehettem. Végeztem munkámat mérnöki szervezettséggel. Ezen keresztül igyekeztem reményt adni, mindig a helyzetnek megfelelő adagolással: halálos lehet a legjobb orvosság is, ha töményen vagy csöpögtetve adják. Az első időszakban nem vetítettünk például szép látványterveket, mert még nem voltak felkészülve erre, és csalfának, hitegetésnek érezték volna. Aztán elvitettük őket négy busszal a Beregbe. Találkoztak az ott lakókkal, jártak házaikban, kóstolták pálinkájukat, pogácsájukat és utána már lehetett házakról, csinos tervekről beszélgetni. Úgy viselkedtünk a károsultakkal, mintha magánmegrendelők lennének. Kérdeztük őket szokásaikról. Javaslatokat tettünk a típusházak egyéni igényekre alakítására, nemcsak a tervezés, de az építés alatt is.
Hogyan hatnak ezek az építészetre? Az építés dramatikájára hatnak, s arra, hogy minél több emléket építsünk bele az új házaikba, hogy azok ne adományok, ne pusztán anyagi kárpótlások, de valódi otthonok lehessenek egyszer. Egyszer, mire megnőnek a fák az utcán, s mire behegednek a sebek, melyet nemcsak a lúgos iszap, de a zavarodottságban egymásnak is okoztak akaratlanul.
Miként jelenik ilyen meg a házakon? A legkonkrétabban egy jelben. Kolontáron egy idős házaspár elmesélte, hogyan menekültek meg: a papa mellig az iszapban a vállán tartotta feleségét, s közben fennhangon imádkoztak. Megkérdeztem, s beleegyeztek, hogy házuk oromzatára, a bejárat fölé felkerüljön a Megváltó jele, az IHS monogram.

– A kiállítás 2020. február 2-án az Ön könyvének bemutatójával zárul. Kész van már a könyv? Miről szól?
– A könyv – önző módon – rólam szól. Rólam, de ebben a személy egyre kevésbé érdekes. A különböző utak, útkeresések, tevékenységek bemutatója ez, 33 év munkájának lenyomata. Építészet, közélet, főépítészség, oktatás tapasztalatait, eredményeit mutatja be. Nem végletes felhanggal, csupán azt demonstrálja, amit letettem az asztalra. Ennyire futotta, s most itt vagyok és segítséget: meglátást, építő kritikát kérek, mert magamtól ennyire telik. A mű sosem befejezett, mindig van továbblépés, de ehhez egy közösség kulturális közvetítő közege szükséges.
A könyv készül, ez most a következő szoros határidő. Szerencsére a kiállításban és a kiadványban alkotótársaim – Dénes Eszter kurátor/szerkesztő, Erhardt Gábor a tanulmány készítője és Dénes György építész, aki az épületfotókat készítette – összefogottan és hatékonyan dolgoznak, úgyhogy úgy látom: át tudjuk adni azokat a gondolatokat, amelyet mesteremtől, Makovecz Imrétől tanultam. Egy részét munkáimon, tevékenységeimen keresztül csiszolgattam, s mely talán ebben a „szép új világban" megértésre talál.

Forrás:
https://www.mma.hu/muveszeti-hirek/epitomuveszet/-/event/10180/csomopontok


Létrehozás időpontja: 2020-01-06 18:28:22
Utolsó módosítás időpontja: 2020-01-11 14:24:34
Cimkék: Turi Attila, csomópontok, vigadó; Beküldő: Ulrich Tamás
Megtekintések száma: 8885
Rövid link: https://mek.hu/index.php?id=45815